2009 - Kis Fátra 

 

Esse Bálint-Balki blogbejegyzése a túráról:

rt2009

Posted on August 24, 2009 by B.

 

Augusztus 23., este 9, Újvár. Esik.

Azokra gondolok, akik most járnak a hegyekben. Ki alszik most abban a pajtában? Merre járnak ma a vizslások? Ki óbégat most alegjobb menedékház előtt? Már révbe ért Kukan?

 

Augusztus 20., reggel 5:30, Komárom.

Tejfakasztás után idegen és mégsem annyira idegen lakásbanébredni érdekes. Gyors ébredés, egy pogácsa, víz, indulás.

Pali még felnéz: “Szerencsés utat!” Megköszöntem, irány az állomás. A kiságyat már nélkülem is összerakjátok.

 

Kakas áll egyedül az állomáson, Hegyiék néhány perccel indulás előtt jönnek, indulásra befut Zoli is. Újvárban Tommyéknak elmutogatom, hogy “gyorsan-még-egy-kakaós-csigát-nekem-ide”, el is intézik.

Vidám buszút, Martinban az ebéd. Már amennyire ebédnek lehet nevezni, ha az ember összeeszik mindent, ami hirtelen eszébe jut (káposztaleves-sör-orosz jégkrém-kindercsoki). Irány Strečno. A vicc az, hogy pont annál a gyaloghídnál indul a túra, ahol öcsémmel tavaly Miguelékkel befejeztük a zamykaniet (azaz “a víz bezárását”).

 

Kisebb bevárások után nekivágunk, irány az öreg vár. Nagyon jó a kilátás a sztrecsnói öreg várból a Vágra, gyönyörű kanyart vesz épp alattad, csillog a napfény. Bejárom gyorsan. Szeretek elgondolkodni azon, hogy hogyan védtek ebből területet, hogyan nézhetett ki az élet a várban, meg hasonlókon. Most azonban rövid idő után beültem a várrom egy ép ablaknyílásába és bámultam lefelé. Képes lette volna ezt csinálni akár egy óráig is. Akkor viszont elnyúlna a túra.

 

Az elejéről nem sok mindenre emlékszem. Megcsodáltuk Taky botjait, elropogtattuk az első horalkykat és aztán mentünk, nem álltunk meg. Amikor lehetett,

együtt mentünk, de leggyakrabban Tommy, Georgeo és én mentünk csoportban. Vic és Takk kicsivel mögöttünk, de a banda keveredett a pihenők meg az egyes emberek tempója alapján. Az első nap végefelé – kínos vagy nem, mindegy – az erdő közepén meghallgattattam a srácokkal, hogy a “szeretet az, amit nem lehet megvenni”, meg hasonló közhelyszerű bölcsességeket. Nem sokkal később ott is voltunk a menedékháznál, Chata pod Suchým.

 

Na ez a ház megéri a pénzét. 

Filmforgatási helyszín, de rögtön. Először is: adott egy ház, ahol körülbelül 1976-ban megállt az idő: akkori magnó a nagyhelyiségben, akkori feliratok, kopott fagerenda falak, berendezés, minden. Este, mikor az agregátort bekapcsolják, felgyúlnak a házban a lámpák, de pislákolnak, mert nem egyenletes az áramtermelés, nagyon élveztem (mennyi elég egyeseknek…). A házhoz tartozik egy őrült kiscica, ami mindennel, de leginkább Erika hajával szeret játszani. Ha a hangulat még nem tűnik teljesnek, van ehhez két működtető srác.

Az egyik egy nyuzga, alig tizennyolc, meg egy idősebb, borostás-szakállas fickó, aki ha nem a káposztalevest főzi, vagy a pénzt hajtja be, akkor kint cigizik és telefonál. Na amikor ilyen társaság főz Neked, akkor lesznek kétségeid. Kicsit olyan “Ki fog főzni az osztálykiránduláson? Majd a fiúk…” érzés lep meg. Amikor megkérdeztem, mikor lesz kész a leves, úgy méregette a levest a válasz előtt, mint a kutyánk a kismacskát, mikor először látott olyat. Igaz, nem szerepelt a menüben bonyolult dolog, a káposztalevesnél bonyolultabb nem is. Ez nem étterem, ide túlélni jösz. Jó pénzért.

 

Megérkeztünk, Ági és Zoli elsőkként, én a két sráccal mögöttük. Rutin: bakancs le, szandál fel, póló kerítésre száradni, majd a legfontosabb kérdések: “Van Kofola? Mennyibe kerül?”

Utána érkeznek sorban a többiek. 

Megérkezési rutinja mindenkinek van, Gullit úbaje, Taky lábnyújtás-hűtés-mosoly, Viktor az esővel viccelődés, és így tovább. Gyönyörű a kilátás. Később előhúzom a frizbit, feljebb megyünk, ahol jön az ötlet, hogy nézzük a naplementét. Szép volt, jó volt, s beütött a rovertúrás esti rutin – naplemente után fél órával már nagyon alhatnékunk lesz. Még beszélgettünk a lányokkal kicsit, de a szoba várt.

 

A reggeleket szeretem. Nem alszom annyira jól a túrákon, vagy kevesebb is elég, nem tudom, de korán felébredek, és egy idő után megunom a forgolódást. Kijövök, viszem a főzőt, cukrot, vizet szerzek. Nézem a hegyeket, csönd, vagy az első vagyok, vagy max egy-két ember sertepertél ott ugyanigy. Ahogy ébresztő van, a fiúktól begyűjtöm a palackot és a csajkát, s míg ők szédölögnek meg forgolódnak, én megfőzöm a teánkat. Ezt szeretem benne a legjobban. Süt a nap, gyönyörű kilátás, duruzsol a gyakker.

 

Aug 21., reggel. Nem tudom, hogy én neveltem-e beléjük, hogy nem tudunk várni, illetve hogy általánosan mindig elsőként csomagolunk össze, vagy csak Hegyi az, aki ezt meglátja és kimondja a mágikus “Figyelj, balki, ha kész vagytok és gondoljátok, induljatok el nyugodtan” mondatot, de mindig mi várunk egy kicsit, aztán otthagyunk mindenkit és indulunk. Kedvenc házunkat is így hagyjuk ott, egy jó erős emelkedőn folytatjuk. Mentamező. Akár szedhetnénk is, de most ezt kihagyjuk. A kiírt idő kétharmada alatt felérünk a Suchý-ra. A szép az volt benne (és ez részben könnyítés is), hogy a nyugati oldaláról mentünk, s az utolsó lépéseknél a csúcs előtt a szemünkbe tépett a reggeli napfény. Ez volt a túra első csúcsa.

    Megérdemelt egy cukorkát, aztán, mikor mindenki fölért, már indultunk is, mert addigra már vagy fél órát fagyoskodtunk a szélben. Tovább gyönyörű, csupasz gerinc, max egyméteres törpefenyőkkel. Kiváló lehetőség volt, hogy jobb oldalról szénné égjünk, ezt nem is hagytam ki. A bónusz az volt, hogy áfonyából nem volt hiány. Mikor – talán a Malý Kriváňról – jöttünk le, Tünde ment előttem, jött szembe egy pasas és mondja: “Látom, bérett az áfonya. Mi, magának nem ízlik? Azok ketten hogy ki voltak festve…” Mondta ezt Daninak, aki velünk ellentétben nem tömte a fejét a lédús bogyóssal. Végre vizet találunk a nyeregben.

    Ebédszünet. Hogy hogy jut eszébe Flórinak ananászkompótot hozni túrára, nem tudom, de hogy irigyeltem tőle, az tuti:) Nagyon jólesett megkóstolni is. Ami viszont nyerő, az Ottó aszalt magozott meggye. Megfőztük a kaját, aztán felkeltünk és irány a kis-krivány nagytestvére (Ne keverd össze a tátrai Kriváňnyal!). A Veľký Kriváň 1640-es. Oda Kakassal és két tempótársammal elsőként zúztunk fel, de mindenkit bevártunk.

    Szikrázó napsütés, ülök a hátamat egy sziklának támasztva és bámulok a kék égre meg lefelé. Kék bányatavakat, víztározókat, messzi hegygerinceket nézünk. Hegyi elmeséli, melyik melyik, tanulok, de úgyis elfelejtem. Elfogadom magamban fél napnyi gondolkodás után, hogy nem bírom befogadni a látványt. Zabálom, nézem, nagyon szeretem, de olyan végtelen és akkora és mégis a tenyereden van, hogy nem értem, nem fogom fel, hogy mit keresek ott, mi az, ami nem fér belém és miért. Csak szeretem nézni, de az érzés, hogy amit a szemem egyszerre befogadni képes az kevés, megmarad. Jó volt velük ülni odafönt. A kislány meg megcsúszott a sziklámon és majdnem a nyakamba esett, na mondom, szép kis halál lenne a hegycsúcson így kitörni a nyakam… 

    Fenn úgy döntünk, hogy a következő napiból is lejárunk egy keveset, ugyanúgy eljutunk a házunkhoz. Meg is tesszük: megjárjuk a Chleb-et is, aztán – mi egy durva rövidítéssel, amibe berángattunk a lányokat is (jujj, így kihagytunk a gerincből) – le a sárga útra és odaérünk a házhoz. Hanuék már isszák a Kofolát, mi a rutin jegyében ugyanezt tesszük, de már rendeljük is a juhtúrós galuskát. Akik szintén itt vannak, a vizslás csehek – két párocska meg még egy lány Sárával, a magyar vizslával. Na ez a ház – chata pod Chlebom – teljesen más. Otthonos, tiszta, jól főznek, sokfélét. A juhtúrós galuska itt nagyon finom, bár én sorozatosan csalódom a juhtúrós galuskában, mégis, ez volt talán a legjobb, amit valaha ettem. Megjön mindenki szerencsésen. Nem volt tervben, a többség mégis a padláson alszik, matracon vagy ágyon.

    

    Mi azon kevesek közé tartozunk, akik a sátrat választják. Olcsóbb, bár több vele a munka. Felütjük a sátrat, szotyizunk és beszélgetünk. Közben gyűlnek a kutyák – több csoporból a vizsla mellé jön egy husky meg egy bullterrier is. A beszélgetések egyik fő témája, hogy a következő napra ígért esőből akkor mi lesz, mikor lesz és mennyi lesz, s hogy milyen időben mondja majd Hegyi azt, hogy okés, irány egy menedékház. Meg hogy a szotyizás szabadon bunkóság. Igaza volt, de újvári mivoltunk ezt kikapcsolta. Flóri és Hanu megtudta, mi is az a Horec. Kicsit félve vette Flóri (utolsó napi elmondása szerint “mert milyen embernek níztek majd”), pedig nálunk is ott van a Lapos négy napra, amivel kompenzáljuk a kétes eredetű vizet, meg amúgyis. Be a sátorba, alvás. Na, ilyen rosszul régen aludtam. Mondtak valamit a többiek, hogy a csehek éjfélig lazultak még kint, de ez nem zavart annyira, mint a reggeli hangok.

 

Aug 22, reggel 5:18. Kényelmetlen arra ébredni, hogy jön egy kocsi, vadul fékez, aztán ordibálnak, hogy “ébresztő, mindenkinek!”, meg hogy “nyisd ki a kocsmát, mert szétrúgunk itt mindent!”. Nem szeretem az ilyen bajkeverőket. Fél hétkor már nem bírtam feküdni, kijöttem, Hegyi már főzte a teáját, ezek meg a padokon ültek ketten, a harmadik meg épp a pittbullt kötözte. Bár mondogattam magamban, hogy nyisson már ki a ház, hogy legalább bemenjenek és lehessünk kint nyugodtan, de jó, hogy nem így történt, mert így egy negyedóra múlva elhúztak.

    A hegyre meg felnéztem és látom, hogy sokan szedik az áfonyát. Nagy meló lehet, de kilestük, hogy van rá egy eszköz, egy fém fésűszerű gyűjtő, amit végighúznak a növényen és a nagy szemek benne maradnak. Kilója 2,50, de ha nem érné meg, nem csinálnák. Bár valószínű, hogy keresetkiegészítés.

    Ami a jó hír: az eső sehol. A felhők megjöttek, mire a teát megcsinálom, szemerkél is, de közben süt a nap. Megint elsőként állunk készen, így nekivágunk az aznapinak. Ja, ki ne hagyjam: olyan fájnos rántottát toltunk itt, hogy csak ajánlani tudom. Megéri!  

    A komoly eső még várat magára. A látvány nem sokáig: haladunk a gerincen, jobbra fent ismeretlen zöld csúcsok, balra gyönyörű sziklás hegy, s bal oldalról (a nyugati, sötétebbről) a párát, felhőt fújja át a szél a gerincen és misztikus képet fest az egész. Olyan újzélandos-gyűrűkurás nekem. Egy nyeregben várjunk be mindenkit, mert Hegyi előreszólt. A húsz ember együtt pihen egy kicsit, ezalatt a vizslások is elmennek előttünk (ekkor láttam

őket utoljára). Jön a felhő, nagyon borul, kérdés, mi legyen.

    Jobbra még a Stoh, ami négyszáz szint fel, szép, laposan emelkedő füves kopár hegy, aztán onnan ötszáz szint le a nyeregbe, majd fel a sziklás Veľký Rozsutec-re, ami a legkérdésesebb, mert eső idején a sziklák csúsznak. Nem hagyjuk ki viszont a Stohot sem. Néhányak szintben mennek a nyeregig, a hegyet kihagyják, nagyon helyesen – én is ezt tenném, ugyanolyan fájó szívvel, mint ők,

ha az ő helyzetükben lennék. A Stoh az, amire azt mondom, genya, a Hegyi azt mondja, meditálós. Lassan emelkedik, nem mész két lépést szintben, minden lépésed magasabbra kerül. Szörnyű. Itt csak menni, vagy meghalni. Szép hegy, de a kilátásból nem kapunk. A felhőben vagyunk, ellátunk kb. 25 méterre, aztán annyi. Mögöttem Tommy jön, aztán Ági, Zoli, majd Gergő. Egy fényképnyinél nem is töltünk fönt több időt, Flóri az, aki később visszajön a szemüvegéért, amit fennhagyott, s akkorra kitisztult az idő. Mi akkor már lenn áfonyáztunk. A nyeregben találkozunk újra Takyékkal.

    Ebéd. Bámuljuk a Rozsutecet és találgatjuk, mikor kezd esni. Felmenjünk? Ne? Még Hegyi is ízlelgeti. Eshet is meg akár nem is. Addig bűvöljük, hogy azt mondjuk, induljunk. Gergő és Tommy az, akivel elindulunk. Elöl megyek, Tommy mögöttem, Gergőt már nem látom. Nem gatyázik sokat az út, apró traverzekkel átlagban nyílegyenesen visz fel. Lefelé jönnek szembe az emberek, egyszercsak egy gyönyörű malamut. Odajön, megszagolja a lábam, megnyalogat, továbbmegy nyugodtan. A gazdája, egy srác, mosolyog. Látja a nyakkendőmet, megbeszéljük, ki melyik csapatból való cserkész, de én megyek is tovább. Tommy van a nyomomban, együtt csináljuk ezt, úgy fest. Reméljük, hogy Gergő valakit bevárt, mert egyedül nem akkora buli itt mászkálni.

A traverzek és a láncos, vagy szabad mászós sziklás részek váltogatják egymást. Kapaszkodnék a láncba, de Tommy azt mondja, menjünk, ha csak lehet, lánc nélkül. Jó is volt. Tizennyolc kiló a hátadon, kapaszkodsz a sziklákba és mászol. Fej fej mellett mászunk felfelé. Jobbra nézel, zuhansz, véged, balra ugyanez. Néha belegondolok, hogy egy szédülés, csúszás, bármi végzetes lehet. Ezek gyorsan tovaszállnak, menni kell. Felérünk, szép vaskereszt. Meg egy lengyel társaság, akik úgy látszik, azért jöttek fel, hogy rágyújtsanak. Mivel ez a csúcs is a felhőben van, megcsodáljuk, amit látunk, de mivel dörögni is kezd, indulunk is tovább. Esőben csúszhat, mint a fene, csupasz sziklák. Megyünk, kemény menetben ketten. Nem látunk le, semmilyen irányban, érdekes.     

    Egyedül akár félelmetes is lehetne. Hátranézünk néha, hogy a többiek hol lehetnek, de belátható távolságon belül nincsenek. Az eső eddig került, de félúton lefelé elkezd szemerkélni. Kiérünk a tisztásra a hegy lábánál, ahol azok, akik inkább megkerülték a hegyet, várnak. Szemerkél, egy fatetős pihenőhely alá álltak be. Nem erős az eső, gondoltam, így marad a rövdidnadrág, meg a lélegzős öreg kabátom. Közben fokozatosan jönnek a többiek, az eső erősödik,

épp csak ráhúzatom a hátizsákra, mikor rázendít. Hiba volt, hogy nem vettem fel rögtön a gatyát és a rendes kabátot, mert percek alatt – húsz ember próbált meg betuszkolódni a kis fatető alá – a lábunkról ömlő víz a bakancsba folyt és vége, itt már nem veszel fel más esőgöncöt. Irtózatos zuhé, a jég veri a lábad, villámlik. 

    Gyors döntés: menjünk, a faluig megpróbálunk elmenni, vagyis addig, míg nem találunk valami száraz helyet, tetőt a fejünk fölé. A sátorállítás talán felesleges. Megindulok Kakas mögött a zuhogó esőben, vacogva, mert kihűltem, míg álltunk, az ösvényen apró patakokban folyik a víz és hasonló történik a bakancsomban is. Tudjuk, hogy negyvenöt perc a falu, de azt is, hogy a gerincen menni villámláskor nem a legjobb. Tommyval emiatt egy pillanatra megtorpanunk, de aztán – nincs más választás (?) – továbbmegyünk. Imádkozva magadban a többiekért is, meg dühből is menni, gyorsan. Le a hegyről,

néha megcsúszva az ösvényen a falu felé. Sorban jönnek le a többiek, tovább a kisebb, de közelebbi falut választjuk. Tommyval elindulunk keresni helyet. Egy néni eligazít egy másik házhoz, akik mutatnak egy kis padlást, ahova talán tízen beférnénk.

Kevés, de a fele. Mire azonban visszaérünk, kiderül, hogy rögtön a falu felső végén Hegyiék találtak egy pajta-padlást, ahol

száraz minden. Kicsit még nyomjuk, hogy azért derítsük ki, kié ez a hely, s meg is néz egy-két közeli házat, de sehol senki.

Talán meg lehetett volna találni a tulajt, de az ő mércéjével mindent megtettünk, hogy tisztességesen vegyük birtokba az

épületet egy éjszakára. Ruhaaggatás, bakancselhajítás – a húsz párból tizenkilenc ázott el, elrendezkedés. Heringmódra

épp elfértünk. Nem volt életem legjobb alvása, sőt. Viszont örültem neki, hogy ott vagyunk és nem egy sátorban, mert egész

éjjel, egy fél óra kivételével esett az eső.

 

Aug 23., reggel 6:30. Reggel jó volt kimenni innen, főzni a teát, beszélgetni a lányokkal, nyugodtan a

Hegyivel. Készülődés, bakancsba zacskó, zokni, s így a végcélig, Zázriváig. Szandál, buszra várás. A mise kimaradt,

így egy imára benéztem a templomba. 

Egyik faluból a másikba, onnan majd Martinba (Turócszentmárton, de ki hívja így?). Nos, egy rossz

buszra tettünk, ami korábban indult, de később ért a városba. Rohanással épp elértük a buszt, ami hazavitt volna, de tömve

volt. Láttam, van esély, hogy lemaradunk, infotelefon, kiderült, hogy Újvárba el tudunk jutni egy fél órával később is. A

többieket felnyomtuk a buszra, mi meg mentünk vissza a másik buszmegállóhoz, mert onnan indult a miénk. Sőt, még egy fincsi 

zsömlére is maradt idő. A buszos meg nagyon precíz volt, és nagyon úgy nézett ki, mint a volt szlovák külügyminiszter. Le is

szállított Nyitráig, ahol lazán elértük a vonatot, s nyolcra itthon voltam. Már bedobtam a vasárnapi ebédet dupla desszerttel,

a bakancs a nyitott ablaknál szárad, mindjárt cserélem benne az újságpapírt.

 

    Könnyedebb túra volt, mint nekem az eddigiek tűntek. Vagy csak jobban bírjuk. Nem jött el az a

pillanat, amitől tartottam, amilyen már volt. Amikor este még sokat kell menni és begurulok tőle, majd ezt Hegyin töltöm ki.

    

    Lányosabb túra volt. Nem, nem volt laza, hanem sok lány volt, ami külön dobott rajta bizonyos tekintetben. Szép volt. Nagyon szeretem a gerincet, jó időben, száraz hidegben, csak villámláskor nem.

    Finom volt. Friss áfonyát meg hegyi málnát nem ettem még. A meleg kész kaják meg kifejezetten jólestek. Közösségi volt.

    Sok olyan emberrel járhattam megint, akikkel különböző helyeken együtt dolgozunk, vagy épp olyanokkal, akikkel igazából csak itt találkozunk. Összerázó volt.

    Kusza gondolatokat elboronáló, mert volt esély egyedül is menni, ha ahhoz volt kedv. Egyedül küzdeni. Ha ezt meguntam, bevárhattam akárkit.

    Alázatos volt. Nem néztem a térképet, nem okoskodtam, csak megkérdeztem Hegyit, merre menjünk, hol várjunk, és azt csináltam. Nem fárasztottam magam semmi többel, mint hogy menni kell és kész. Most így volt jó. Mert jó volt.