2004

Toman (azóta már Lendvorsky) Krisztina-Kika cikke a 2004 novemberi Cserkészből:

Rovertúra 2004 - Kis-Fátra (Lúčianska Fatra)

    Egyszer történt egy pénteki hajnalon, mikor elérkezetta várva várt nap. Hajnalban óriási hátizsákokkal indult el két csapat. Az egyik a rimaszombati, a másik a komáromi buszállomásról. Privigyén találkoztunk, és közösen folytattuk a buszozást a Facskói  nyeregbe (802 m). Itt kezdődött el a nagy utunk. Tizenkét fiú és egy lány. Szép kis csapat, zöld és szürke nyakkendõsök. Rimaszombatiak, komáromiak, egy füleki és egy nagymegyeri. Leszállva a buszról feltöltöttük vízkészleteinket, ezután közös imával és egy nagy emelkedõvel kezdõdött a hétvégénk. Rögtön akkor jöttem rá, hogy talán mégis túl sokat pakoltam, bár semmi feleslegeset nem cipeltem hátamon. Énekelgettem magamban, de hiszem, hogy nem voltam egyedül, azt, hogy: Édes kedves zsákocskám...

    Szépen lassan haladtam felfelé, mint ahogy tettem majdnem a túra egész ideje alatt, a fiúk pedig mindig türelmesen fent vártak rám, legalább pihentek egy rövidet. Izzadtunk, pedig hideg volt rendesen. Cornix hõmérõje kb. 5 Celsius fokot mutatott. Ködös idõben értünk fel a Klak-ra (1351 m), a népszerû sziklás hegyre. Igen jól jöttek a téli sapkák és kesztyûk! Gyönyörű, bár kissé ködös  kilátással körülvéve megebédeltünk. Meredek emelkedõt követett a meredek lejtõ – ez így szokott lenni. Ezen a fiúk térdeikre kezdtek panaszkodni. Én bezzeg minden lejtõnek örültem, lefelé sokkal könnyebb volt cipelnem a „váram“ a hátamon. Szerencsénk volt, mert délutánra viszonylag szép idõnk lett, minden rossz elõrejelzésnek ellenére. Nem esett az esõ, de az út lefelé így is sáros volt, csúsztunk és estünk talán mindannyian. Még egy hegy, még egy völgy, és szedrek, málnák mellett értünk le az alvóhelyünkre egy nyeregben egy forrás mellett. Kifújtuk magunkat, nekiláttunk a sátorépítésnek és vacsorafõzésnek a fenyõfák alatt. Annyira jólesett a forró tea! A tûz mellett mértünk majdnem 7 °C-t. Ott, a tûznél laktunk jól, sikertelenül próbálkoztunk a cipõszárítással, és igazán fáradtan bújtunk be hálózsákjainkba kipihenni az izgalmas napot.

    Nem volt ám nyugodt éjszakánk, legalább is nekem nem. Reggelig szarvasbõgést lehetett hallani egészen közelrõl. Sõt, úgy tûnt, ott járkál a vad néhány tízméternyire sátrainktól.

    Reggel gyors pakolás következett (nem mint egy csapattábor után), megvolt az igen óvatos mosakodás, reggeli, tea, kávé és indulás. Reggeli torna helyett a napot rögtön egy számomra rettenetes emelkedõvel kezdtük. Voltak ám nehéz pillanataim! Csigatempóban voltam csak képes felmenni a Hnilická Kýèerára (1217 m). Ami tartotta bennem a lelket – a rengeteg áfonya! És a kilátás, de az csak a csúcs elhagyása után! Ha ránk sütött a nap, beláttuk az egész tájat.

    Áfonyát hiába ettünk sokat, nem laktunk jól, a gyomrunk jelezte már, hogy elmúlt dél. Egy nagy mezõre értünk fel és a szélben dideregve megebédeltünk. Akkor szombaton a mezõn érthetetlen dolog történt, nem tudom, hogy a szalámis-pástétomos kenyér hatására vagy a forró kávééra, de míg addig sokszor az utolsó voltam, onnantól az elsõk között haladtam tovább. Sütött a nap, úgy mentünk az erdõn keresztül a túra legmagasabb pontjához –Velká Lúka-ra (1475 m). Nem vettem már figyelembe, meredek- e a hegy vagy sem, dúdolgatva értük fel az ottani TVtornyot.

    A törpefenyõk között havat is találtunk, keveset, de épp elég lett egy hógolyóra. A gerincen iszonyú sok áfonya között érkeztünk fel az aznapi alvóhelyünkre, Mincsol tetejére (1363 m). Innen figyeltük a naplementét, nagyon szép volt. Alattunk Rutka, Zsolna és Túrócszentmárton, felettünk csak az ég! Szellõs volt bár amely, és fáztunk, amint lement a nap, de itt táboroztunk le. Hogy meg ne fagyjunk, meleg vacsoráját ki a gázfõzõ fénye mellett, ki a sátrában ette meg (én!).

    Éjjel hallgattam, ahogy fújja a szél sátrunk falát. Hallottam a Kis-Fátra minden zaját. A  medvenyomokra gondoltam, amit útközben láttunk, és a szarvasokra. Nullához közeli volt az idõ, mégsem fáztam. Oly jó volt ott fent aludni! Messze a mindennapoktól, hegyekkel és kopár sziklákkal

körülvéve, olyan közel a természethez! Reggel kakaskukorékolásra ébredtünk – beállítottam az ébresztõt a mobilomon. Meg is kaptam érte a szidást, pedig a hét órai kelés nem is olyan korai. A pakolás már nem ment olyan gyorsan, kezeink is fagyosak voltak, meg hát nem is vágytunk onnan le, a szürke városainkba. Reggelire minden maradék kajámat megetettem a fiúkkal, hogy azt se kelljen cipelnem, és hosszú meredek lejtõn indultunk Rutka felé, a vasútállomáshoz.

    Röviden ennyi volt a hétvége. Persze, ennél sokkal több élménnyel lettünk gazdagabbak. Ott fenn a Kis-Fátra gerincén felejthetetlen idõt töltöttünk együtt. Sokat izzadtunk, el is fáradtunk rendesen, volt, akinek térde is érezte a fáradalmakat, de annál többet nevettünk, és nagyon jól éreztük

magunkat. Persze, egymást is, mert ugye nem volt zuhany...

    

Ki nem volt velünk, bánhatja. Köszönet fiúk, ezért a gyönyörû néhány napért!

Jövõre is lesz Rovertúra, gyertek el!

Toman Kriszta – Kika

az „expedíció” egyetlen leánya